- Szeretsz te engem? - kérdezte már vagy századjára ugyanazzal a nyugodt hangsúllyal. Nem volt rám ideges, nem szorult ökölbe a keze, nem ráncolta össze a szemöldökét nem erőltette meg magát. Egyszerűen feltett egy egyszerű kérdést. Századjára is ugyanúgy.
- Nem tudom Laz- kaptam a kezem a tarkómhoz - Nem tudom mit érek ez annyira bonyolult, egyszerűen nem tudom elmagyarázni, mert szinte biztos vagyok benne, hogy úgysem értenéd meg.
- Csak próbáld meg kérlek! - húz velem szemben egy széket majd lovagló ülésben leül.Kék szemeit az én feketéimbe vési. Most kékek, máskor zöldek aztán világosbarnák. Megbabonáznak azok az állandóan változó árnyalatok. Ha más színben pompázik a szeme mindig olyan érzésem van, mintha egy más emberrel állnék szemben.
- Rendben. Akkor megpróbálom elmagyarázni, de nem szólsz közbe, nem pattansz fel, nem ráncolod a szemöldököd. Nem teszel semmit, csak türelmesen végig hallgatsz és végig a fenekeden maradsz! - parancsolok. Ő pedig az újaival egy képzeletbeli cipzárt húz a szájára. Nagyot sóhajtok.
- Laz, érezted már azt, hogy valami egyszerűen csak megfolyt? Úgy érzed nem tudsz tőle szabadulni, olyan lenne, mint egy kígyó ami szépen lassan behálóz és ügyesen össze roppantja a csontjaidat? Attól félsz, hogy belehalsz a szorításába mert olyan erős és annyira ragaszkodik hozzád, hogy akarta ellenére is megtudna fojtani. Rettegsz, mert tudod, hogy bárhogy próbálnád nem tudnál szabadulni a szorításból és ez annyira megrémiszt, hogy nem is mész a kígyó közelébe pedig az egy gyönyörű állat ami valószínű, hogy sohasem bántana téged.Én is ezt érzem veled kapcsolatban félek, hogyha közelebb megyek hozzád akkor körbekerítesz és megfojtasz akarva vagy akaratlanul. Félek, hogy nem lesz erőm menekülni, félek, hogy talán nem is akarnék menekülni. Nekem kell az egérút, kell a hely és az alkalom arra, hogyha akarok akkor eltudjak menekülni. Nekem szükségem van erre, mert ilyen vagyok. Mindig mindentől elmenekültem és az, hogy tőled lehet nem tudnék ez megrémít. Félek attól, hogy nem tudnék meghátrálni, mert már így is sok dolog köt hozzád. Téged nem tudnálak ott hagyni, nem tudnék tőled elmenekülni. Nem lennék rá képes. Még ha szükség lenne rá akkor sem az pedig az én végzetemet okozná Laz. Téged sohasem tudnálak elhagyni, soha. Mert te sem hagytál engem sohasem cserben én hogy tehetném meg ezt veled? Ragaszkodom hozzád, veled akarok lenni a napom minden egyes pillanatában és közben nem is, mert nem akarom, hogy behálózz nem akarok túl közel lenni, de mégis veled akarok lenni. Akarom, hogy rám figyelj, de azt sem akarom, hogy életed minden pillanatát én töltsem ki. Akarom, hogy ragaszkodj hozzám, de azt sem akarom, hogy én jelentsem neked a világot. Akarok minden este melletted elaludni, de nem vagyok benne biztos, hogy minden reggel szeretnék veled ébredni Laz. Megakarlak csókolni, de nem akarom, hogy visszacsókolj. Azt akarom, hogy a karjaid közé zárj de nekem ne keljen vissza ölelnem. Akarom, hogy bemutass a szüleidnek, de nem akarom, hogy ezt nekem is megkeljen tennem. Nem akarom, hogy meghívj bármire is, de szeretnék randizni veled. Tudja meg mindenki, hogy veled akarok lenni, de ne beszéljen erről senki.
AZT AKAROM, HOGY AZ ENYÉM LEGYÉL VAGY MÉGSEM. Nem tudom mit is szeretnék valójában Laz - fújtam ki egy kicsit a levegőt. Csend állt be a szobába. Lazlo ugyanúgy ült ott a széken és nem mozdult. Vettem három mély levegőt és arcomat a kezembe temettem. Ez túl bonyolult volt már nekem. Okos lánynak számítottam de erre még én sem voltam felkészülve. A könnyeim patakokban folytak le az arcomon, de arra sem volt már erőm, hogy egyet is letöröljek onnan. Laz kezét érezte meg a vállamon, lágyan és finoman simogatta. Érintésének hála abban a pillanatban ellazultam. A karjaimat hálásan omoltak le a testem mellé és a könnycsatornáim is egyszeriben elapadtak.
- Szeretsz te Engem Diana? - kérdezte még egyszer utoljára.
- Azt hiszem, igen - suttogtam majd szorosan átöleltem őt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése