Üvegbe zárt világ

Irina feljegyzése…

1940. március 3.

A fegyverek éles csattanása és a gyereksírás egybe keveredett. Borzalmas hangok. Nincs olyan ember, akinek az idegzete ezt mind kibírja. Szorosan magamra húztam egy sapkát, hogy tompítsam a hangokat. De a vékony szöveten átszűrődtek a szenvedés hangjai. Ruhámat feltűrtem és mezítláb szaladtam be az erdőbe. Tudtam, hogy veszélyes és hogy bármikor beágyazódhat egy golyó akármelyik testrészemben. De muszáj áldozatokat hozni, ha az ember akár egy pillanatra is érezni akarja a boldogság édes ízét. Sajnos a madarak már nem úgy csiripeltek, mint régen és az erdőkben a színes virágok is eltűntek és helyettük fakó gazok foglalták el az értékes helyeket. Az utcán katonák ezrei sorakoznak kezükben éles fegyverekkel és tekintetükkel ölni lehetett volna. A puska nem is kellett. Elég, ha rád néznek. Az összes ablak fekete függönnyel volt bekerítve és az emberek próbáltak elbújni a házakban. Kisebb nagyobb sikerrel. Bárcsak lehetne egy kívánságom. Biztosan megváltoztatnám a világot. A talpam tiszta sár volt és fájt a futástól. Megpróbáltam az erdő legmélyebb zugába bejutni. Remegő kezeimmel toltam el az utamból a faágakat. Minden kopasz volt és szürke. A nap sem sütött. Nem érdemeljük, meg hogy csodálatos sugarait kibocsássa nekünk. Az utakon tankok ezrei sorakoznak fel készen állnak a robbantásra. Csak én nem! Bárcsak eltudnám, magam varázsolni egy jobb helyre egy szebb világba ahol a fák zöldek a virágok színesek és a nap is boldogan süti a bőrömet. Érezni akarom a vidámságot. Ahol robbanás fülsüketítő zaját inkább a gyerekek örömteli kacagása váltja fel. Én is velük szeretnék nevetni. Lábaim nem bírták tovább a rohanást így elgyengültek én meg lerogytam a földre. Térdeimet felhúztam majd ráhajtottam fejemet. A könnyeim egyre csak gyűltek a szemeimben majd cseppformában le is folytak kétségbe esett arcomról. Minden ember hazudozik a jobb világról és ilyen olyan kusza kis üres szavak hagyják el szájukat, hogy minden jobb lesz és boldogan fogunk élni. Ez mind hazugság! Cselekedjenek és utána ígérgessenek olyanokat, amik valóban megtörténnek. Hideg tenyereimet a füleimre tapasztottam hogy még jobban tompítsam a hangot, de semmi. Ez annál hangosabb. A sapka és a kéz semmit nem ér. Mindig azt mondták, hogy az ember egy csettintéssel nem tudja megváltoztatni a világot. Akkor ez most, hogy van? Azaz ember, aki ott fent van még is megtudta, változtatni se perc alatt az élet körforgását. Mint ha egy démon egy üvegbe zárta volna a földet és soha nem engedné be a boldogságot csak a szomorúságot. Biztos vigyorral a képén nézi végig az emberek szenvedését. A holttestek sorra gyülekeztek az árokparton és a sérültek száma is egyre jobban szaporodott. És tudom, hogy ő ott fent megtudná, állítani ezt az egészet csak nem, akarja! Úgy látszik, élvezi az emberek szenvedését. Érzem, hogy mindjárt itt a vég és talán utolsó könnyeim folynak végig arcomon. Legszívesebben felkelnék a földről és sikítanék és toporzékolnék egyet. de nem lehet. Megtalálnak, és akkor már pecsételhetem is a halálomat. De muszáj valahogy véget vetnem ennek. Mit is képzelek!? Hisz én csak egy 12 éves kislány vagyok. Egy gyönge ártatlan kislány. A szívem minden egyes robbanásra reagál. A kezeimet ökölbe szorítottam és egy jobb világra gondoltam. Vörös göndör fürtjeim az arcomnak tapadtak és akárhogy próbáltam a fülem mögé rejteni őket mindig visszatértek kedvenc helyükre. Fejem felkaptam mikor erős férfihangokat hallottam. Gyorsan felpattantam a hideg földről és újra futásnak eredtem. Erősen megmarkoltam a ruhám szélét és fogaimat összeszorítottam. Muszáj legyőznöm a félelmemet valahogy és vissza kell jutnom a családomhoz. Tudatnom kell velük, hogy szeretem őket, de vajon van, merszem visszamenni arra a pokoltanyára ahol millió katona őrzi a szüleimet? Félek! Félek a szavaktól és a tekintetektől. Hisz a szavaknak hatalmuk van nem is kicsi! Miért engem bántanak? Egy fegyver ismét elsült. Annyira megijedtem, hogy még a szívem is kihagyott egy ütemet. Könyörgöm Istenem! Állítsd meg ezt a katasztrófát! Legyen helyette béke szeretet nem pedig gyilkolás és durrogás. Egy kívánság! Ennyi az egész! Csak nem olyan nagy kérés ez? Gyorsítottam a tempón. Nem akartam áldozat lenni! Ahogy kiértem a sűrű erdő rejtekéből a szemem elé tárult a való világ. Nem lehet igaz! Biztos csak egy álom. Szorosan az egyik fa mögé bújtam és onnan kémleltem, hogy mi történik a városban. Katonák haladtak egymás mögött és tankok kísérték minden egyes lépéseiket. Fegyvereiket szorosan mellkasukhoz rögzítették és tekintetük sötét volt. Bárcsak királykisasszony lehetnék. Békésen teázgatnék hófehér palotámban és nem lenne háború csak béke. A kertben állatkák lennének és nem pedig mogorva katonák. A ruhám csodaszép rózsaszín lenne nem pedig egy szakadt rongy fejemet meg csillogó tiara díszítené és nem egy zöld rongy sapka. A lábaimon szép cipők lennének és nem kéne mezítláb járkálnom a koszos földeken. Óvatosan kiléptem a fa mögül és megint elkezdtem futni. A talpam vörös volt és sebes, de nem érdekelt. Haza kell jutnom! Rosszul döntöttem. Hülyeség volt ott hagyni a szüleimet meg a húgomat. Szükségük van rám. Kicsit lassabbra vettem a tempót mikor megpillantottam a rozoga kis házat. Várjunk csak! Hol vannak a katonák. Szélsebesen berontottam a házba és anyukámat pillantottam meg,ahogy a földön ül a kishúgommal és zokognak.

- Anya mi történt? – préseltem ki ezt az egy mondatot a számon. A torkom összeszorult és megint sírni kezdtem. Lassan oda sétáltam anyához és letérdeltem mellé. Nem mondott semmit csak magához szorított és sírt. A szívem szakadt ketté hogy láttam édesanyámat sírni. A világ legfájdalmasabb dolga. És az a baj hogy segíteni se tudok rajta. A húgom még csak 5 éves és semmit nem tud. Ő is itt bömböl,mikor azt sem tudja,valójában mi folyik körülötte. Szorosan átöleltem anyukámat. A könny lefolyt az arcomról majd a ruháján hagyott foltot. Lassan eltolta fülem mögé göndör tincseimet és lassan bele súgta:

- Elvitték. – elég volt ez a kis szó,hogy újra sírásnak kezdjek. Elvitték! Úgy vitték el,hogy nem mondtam neki hogy szeretem. Gyáván elszöktem. Miért tettem? Soha nem fogom megbocsájtani magamnak azt a tettet. Lassan anyukám ölébe ültem és együtt sírtunk. Hosszú haja csikizte fedetlen karomat. Miért velem történik meg? Levettem sapkámat a fejemről és gyengéden megtöröltem anyukám arcát. Szája halvány mosolyra húzódott majd újra megölelt. Lucy is oda tolakodott anya ölébe így ketten fészkeltük be magunkat anya,védelmező körébe.

- Minden rendbe fog jönni. – nyomott egy-egy puszit fejünk búbjára majd újra elkezdett halkan sírni. Könyörgöm. Egy kívánság. Csak egy! Nem akarok üvegbe zárt világban élni. Soha többet.